Megint kezdődik

Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba belelépni, de én valahogy mégis belelépek, és újra meg újra, egy felújítás kezdetén találom magam. Ez persze, nem panasz.
Egészen perverz módon szeretem a felújításokat.
Ez a mostani pedig különösen izgalmasnak ígérkezik. A ház, amiben élni fogunk, egy gyönyörű sváb parasztház, melyet kedvesem, és akkori felesége újított fel a két kezével, tíz évvel ezelőtt.
 Úgy alakult a ház története, hogy a felújítás végére, már csak a feleség költözött be a házba, ő is átmenetileg, amíg a ház vevőre nem talál. Végül az áhított vevő sosem jött el, talán azért, mert ez a ház rám várt. Ránk.
Amikor először láttam, csak a szomorúságát és elhagyatottságát éreztem, és ezért meg is ijedtem a háztól. Apránként kezdtem benne látni azt, hogy ez a ház csak arra vár, hogy valaki életet leheljen bele és végre a magáénak érezze. Megnéztük párszor, és eldöntöttük: ez a ház tökéletes arra, hogy itt kezdjük el a közös életünket. Az én Kicsi Házam sem maradt gazda nélkül, ott már a volt feleség érzi otthon magát, s alakítgatja lassan a saját ízléséhez.
Mi pedig elkezdjük a munkát a Nagy Házban.
Mivel az alapok tökéletesek, és mindenből a legjobb minőségűek, így a felújítás nehezebb és kevésbé örömteli részét megússzuk. Hátra van tehát a térformálás, a színek, hangulatok és a berendezés kialakítása. Így persze, van kötöttség is, a fal és padlóburkolatok, szobakialakítások maradnak.
Lesz dolgunk így is elég. Sok-sok, örömteli munka, izgalmas projekt és ötlet, nekünk és nektek.

A hall, amiből a szobák nyílnak

a nappaliból az étkező

a nappali

ablakok a nappaliban

a konyha

az étkező

a hálószoba

a volt dolgozó-gardrób, a tervek szerint fiúszoba lesz

fürdőszoba

feljáró a tetőtérbe

a tetőtéri "hall"

ez lesz a dolgozónk

rálátás a leendő gardrób szobára

fürdőszoba a tetőtérben

Ahol egy ajtó bezáródik.....

Nem írok most történetet ezekhez a képekhez. Majd később, egy másik képsorozathoz. Még pár nap, és a Kicsi Ház ajtaja bezáródik.....

Itt vagyok

Livi barátnőm hívott tegnap és azt mondta, nem hagyhatom tönkremenni másfél év munkáját, kapjam össze magam és írjak, alkossak, ötleteljek, ne hagyjam, hogy elsorvadjon a blog.
Mivel mindig is volt magánéleti szál a blogon, nem tehetem meg, hogy ne adjak magyarázatot a közel egy hónapos eltűnésemre.
Nem könnyű úgy elmondani az elmúlt időszak történéseit, hogy adjak némi rálátást az életemre, ugyanakkor ne teregessem a szennyest ország világnak.
Ha nagyon rövid és tárgyilagos tájékoztatást szeretnék adni nektek, akkor az nagyjából és tömören annyi, hogy változik a családi státuszom, státuszunk. Annak minden szenvedésével,  félelmével, és keménységével. Ebből kifolyólag, mondhatni nem nagyon volt ihletem mostanában. Nem éreztem magamban egy fikarcnyi kreativitást sem. Nem éreztem otthonomnak a Kicsi Házat.
Nem éreztem fontosnak, hogy írjak, mert mások voltak a prioritások.
Ráadásul, nem ártatlan áldozat vagyok ebben a történetben, hanem az a felforgató, aki miatt történik minden.
Ha úgy tetszik, a  társadalmilag nem annyira elfogadható utat választottam
Kemény. Néha kicsit hihetetlen is hogy ez az én utam, de mégis, mert érzem, hogy jó, még ha most fájdalmas is. Brutális ellentmondás.
Végig fogom csinálni és közben igyekszem azt nyújtani Nektek amit eddig: hiteles munkákat, hasznos információkat, kreatív ötleteket és szívből jövő alázatot a régi bútorok iránt. Mert én nem változom, csak a körülményeim.
Most hogy így elmondtam amit el lehetett, térjünk napirendre a hiányzásom felett, és nézzétek meg a legutóbbi videómat, amiben az Éva Magazin februári számában is látható, kötözött virágtartót készítem el, félig-meddig a fiaim segítségével.