2011/06/03

A nagyi kredence




Foszöld, vagy piros, esetleg barna. Vidéken élő nagyik konyhájában tutira megtalálható, mi az?
Persze, hogy a kredenc! Az ötvenes évek környékén, olyan tömeggyártás volt ebből, hogy én nem tudok úgy elmenni vidéki rokonokhoz, hogy ne botoljak bele egybe. Legalább egybe.
Ezért, igazából, nincs értéke, szinte semmi. A néni,akitől a házat vettük, olyannyira ragaszkodott az ingóságaihoz, hogy még a konnektorokat meg az ereszt is vitte magával, de a kredencet itt hagyta nekünk.
A férjem ki akarta dobni, és sokáig kellett könyörögnöm, hogy ne így tegyen. Betettük a sufniba, és vártam a jó időt, amikor az udvaron festhetem.Amikor napfényre került, és alaposan megnéztem magamnak, láttam, hogy nagyon rossz bőrben van. Volt egy pillanat, hogy átfutott az agyamon: igaza volt a férjemnek, ezt ki kellett volna dobni.




Napokig küzdöttem vele: leégettem a festéket, aztán lecsiszoltam, bekentem gombaölővel, majd alapozófestékkel átkentem, végül lefestettem. Volt, hogy órákig térdeltem a monstrum előtt, poros voltam, koszos és nyakig festékes.




Végül, jó pár nap kemény munka után, elkészültem a művel. Boldog voltam, mert az eredmény a férjemet is lenyűgözte.No, akkor vigyük fel a fiúk szobájába!
És nekiveselkedtünk. Én húztam, a férjem tolta. Aztán kicsit emelgettük, megint toltuk és húztuk, és toltuk és húztuk. És beszorultunk a lépcsőfordulóban.
Alig bírtuk visszahozni, hogy a lépcső járható legyen. Másnap, az asztalosok, akik épp nálunk szerelték a nappaliban a szekrényt, tettek egy próbát. Húzták, és vonták, profin emelgették, centizgettek, számolgattak, már-már úgy tűnt, sikerrel járnak.
De nem......egy centin múlott, hogy nem fért fel, még két darabban sem. Mivel ez nem csavarozott, hanem csapolt bútor, szétszedni ugye nem lehet. Vagy ha mégis, akkor összerakni nem lehet.
Kaptam egy kis időt, hogy elbúcsúzzam a kredenctől.
De a fenébe, annyit, de annyit dolgoztam vele, és a fenébe, aki ismer, tudja, hogy ha valamit akarok, akkor nem tudok lemondani róla!
Úgyhogy hívtam Robit. Romboló Robit.
Ez egy beszédes név, nem is magyarázom tovább, legyen elég annyi, hogy Robit nem az eszéért szeretjük.
És Robi beváltotta a hozzáfűzött reményeimet. Felkapta a kredencet, és létrán felvitte a hátsó, tetőtéri oromzati ablakhoz, amin éppen befért a bútor. Kicsit viharverten, de a kredenc a fiúk szobájában volt.
 A végső alakját, már a helyszínen kapta meg. Először is, rájöttem, hogy az alsó és a felső szekrény összerakva nem mutat jól:


Valami nem stimmelt, és rövid gondolkodás után, az alsó rész zöld tetejét átfestettem fehérre. Majd sok-sok méricskéléssel, felrajzoltam és kifestettem a csíkokat.


Így már sokkal-de sokkal jobb lett:


De valami még mindig hiányzott. Az utolsó simítás, a hab a tortán. A gyerekek játékai sosem voltak tőlem biztonságban, most épp a kisautókra vetettem szemet.
Átlényegülve, tökéletessé tették az összképet:


A konyhai kredencből vagány gyerekszobai szekrény lett. Lehet ennél boldogabb újjászületés?




Blogging tips